Egy számomra új betegséggel ismerkedtem meg a minap, aminek a neve: kényszeres gyűjtögetés. Aki ebben szenved képtelen megszabadulni a házában felhalmozott kacatoktól. Mintha egy testrészét amputálnák, amikor segítő kezek rendbe szeretnének tenni az életét és a szemétbe dobnák az értékét vesztett, használhatatlan holmikat. Tárgyak, amelyek megfojtják tulajdonosukat, nem hagynak teret az életre. Márai kellékeknek nevezi azokat a lakásában megfeneklett eszközöket, amelyeket már nem állít hadrendbe gazdájuk. Belga vadászfegyver, spanyolszótár, frakk, földgömb, ón kalamáris, tajtékpipa, dohányszita nála mind a kiselejtezendők listájára kerültek. „Valahányszor e kellélek a kezem ügyébe akadnak, szórakozottan észlelem, hogy tökéletesen felkészültem egy életre, melyet nincs kedvem élni.” -jegyzi meg A négy évszak című művében.
Ha vannak olyan ruháid, amelyekre egy év alatt sem találsz alkalmat, hogy felvedd, akkor ajándékozd el - tartja a mondás. Mi megtettük. Öt teli zsák lett, s ez csak az életünk egy kicsi szeglete. De valahol el kell kezdeni meglazítani a birtoklás bilincseit. A következő lépés az lehet, hogy már akkor gondolkozom, mielőtt elindulok az üzletbe. Fogyasztási szokásaim, életvitelem vajon mennyi felesleges kacat,- nevezzük nevén - szemét újbóli előállítását támogatja? Mik a valódi szükségleteim? Talán itt az ideje egyszerűsíteni. A tömérdek tucatárut lecserélni néhány igazán fontos dologra.
Az egyszerűség élteti a Himalája fennsíkján elhelyezkedő Sher falucska lakóit. Az öntözést évi 0.06 mm csapadékból oldják meg. A hideg ellen a juhok gyapját használják. Az öntözőcsatorna mellé ültetett fűzfák ágaival javítgatják házaik tetejét. A hulladékot pedig kertjeik trágyázásával tüntetik el. Sher 300 fős népessége közel 1000 éve állandó. Nem tettek mást csak a természettel kerültek a lehető legszorosabb kapcsolatba.
Hátborzongató lehet magunkat gyapjú ködmönbe bugyolálva, pásztorbottal a kézben a Himalája egy meredek hegyoldalára képzelni. A megszokott komfortfokozat nélkül az élet elviselhetetlen teherként nehezedne ránk. Elveszítenénk méltóságunkat, amit a magunkra aggatott, körénk bástyázott, szimbolikus jelentéssel felruházott tárgyak sugallnak.
Henry David Thoreau lehántotta magáról azokat a mesterséges rétegeket, amelyek a származásából és neveltetéséből adódtak. Kiment a Walden-tó partjára, hogy ott szembenézzen az élet leplezetlen valóságával. Mindent a saját kezével teremtett elő, kunyhót épített és földet művelt. Minimálisra szorította szükségleteit, amit négy szóban összegzett: táplálék, menedék, ruházat és tüzelő. „Az élet legtöbb fényűzése és számos úgynevezett kényelem nemcsak, hogy nem nélkülözhetetlen, hanem egyenesen kerékkötője az emberiség felemelkedésének. Az igazi nagy bölcsek mindenkor a legszegényebbnél is szegényebb, egyszerűbb életet éltek.” –mondja Thoreau.
Hamvas Béla szentendrei lakjára Pirk Jánosné így emlékezik: „A keleti bölcseletekben tett utazásai és saját puritanizmusa ötvözeteként olyan fekhelyet készített magának, mint az indián remeték: illatos falevelekből. Egy asztalon és egy polcon kívül nem is volt más a szobában. Minden mást pótolt a környezet.”
Albert Schweitzer kényelmét az afrikai őserdőben gyalult deszkafalak és polcok, egyszerű asztal, zsámoly és mosdótál szolgálták. Az ágy fölött moszkitóháló, az ágy végén jegyzetpapír és ceruza. Csodák csodája e három férfiú által ment előbbre a világ, anélkül hogy a kellékekre komolyabb figyelmet fordítottak volna.
Jézus, amikor a tanítványait kiküldi, nem engedi, hogy nagy apparátussal induljanak el: „semmit se vigyenek az útra egyetlen vándorboton kívül, se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt az övükben.” Az ő felszerelésük lelki kincsekből állt. Márai szavaival élve: „Lehúzni a gyűrűt, az órát, mellékes mozdulattal, szórakozottan eldobni mindent, amit az életben gyűjtöttünk, őriztünk és cipeltünk…” csak azért, hogy megtaláljuk az egy szükséges dolgot.
Hozzászólások