Minden egyes alkalommal, amikor a szigetországban járok, lenyűgöz a keresztyénség gyakorlati jellege. Nem tartogatják ünnepi státuszban lelküknek ezt az oldalát, amire nap-nap után szükség van.
Mindig elcsodálkozom, ha valami képtelennek tűnő szenvedéllyel találkozom. Umberto Eco gyermekkorából megmaradt kötelékét leplezte le, amikor a Lista mámora c. munkáját közreadta. Eco attól jön lázba, ha a szerzők eszköztárában megtalálja a végeláthatatlan felsorolást. E rengetegben lapozgatva, kószálva botlottam bele az angyalok jegyzékébe. Abdizuel-lel kezdődően Zymeloz-zal bezárva 410 név. Az a félelmem ilyen esetekben, hogy a lajstrom véges és behatárolt. De nagyvonalúan és megbocsátón át is siklottam volna e lista felett, ha ezen az őszön, egy Észak-Írországi utazás során, nem győződöm meg a saját szemmel arról, hogy konkrét személyek maradtak le róla.
Belfasti sétánk közben, a Fitzory Presbyterian Church-től a Victoria Square felé haladva egy zavart beszédű, fénytelen tekintetű, szétesett mozgású csoport mellett haladtunk el. Helen, a házigazdánk szomorúan kommentálta a látottakat: drogosok. Azonban rögtön kiegészítette a ténymegállapítást egy fontos információval. Komoly gond a drog és az alkohol, de a gyülekezetek nem nézik tétlenül az emberek elkallódását. Valószínűleg az arcomra volt írva a kíváncsiság, mert Helen azzal a kérdéssel folytatta: „Lenne kedved megnézni egy ilyen szolgálatot?” Több telefonos egyeztetést követően, mosolygós szemmel közölte, hogy Bangorban a Safe Zone vár minket.
Az elkövetkező napokban az északi-parton tett kiruccanásunk során a gyönyörű természeti jelenségek csodálata közben újra és újra belém hasított a várakozás: „Milyen lehet az éjszaka elveszett bárányait az ordító oroszlán fogai közül kimenteni?” Egy nappal a megbeszélt időpont előtt, október 31-én éjjel, a Halloween és a Reformáció találkozott egymással a 60 ezres városka utcáin. Helen a megbeszélt időpont után érkezett négy csordultig megpakolt szatyorral. „Nem megyünk üres kézzel!” – mondta, miközben a három magyar önkéntes – teológus hallgató, egyházfi és lelkipásztor – kezébe adta a csomagokat. A metodista gyülekezet fenntartásában működő The Fountain Centre bejárata le volt redőnyözve. Elkéstünk, az imaközösség befejeződött, a csapat már terepen van. Száz méterre, a Queen’s Parade és a Mine Street kereszteződésében, a járdán parkoló lakóautóra leszünk figyelmesek. Kisebb csoportosulás állja körül a járművet és hangosan paroláznak. A lakóautó ablakából tea és kávé vándorol kézről kézre. Mi is csatlakozunk a 22 órai teázáshoz. Rövid bemutatkozás után már a szolgálat vezetője, Phil invitál be minket szűkre szabott „irodájába”.
A helycserés támadás után a majd két méteres, 120 kg-os, kopaszra borotvált fejű újdonsült barátunk a 25 éve működő szolgálatról beszél. A kajütszerű mobilállomás a gócpont közvetlen közelébe van felállítva. Bárki odamehet hozzájuk, ha beszélgetni szeretne, meginna valami meleget, esetleg nem érzi magát biztonságban. A bangori gyülekezetekből jelentkeznek az önkéntesek az éjszakai járőrözésre, jelenleg 45-en állnak hadrendben. A rendőrséggel szoros együttműködésben végzik a munkájukat. Az önkéntesek három hét próbaidő elteltével kerülnek a kötelékbe.
Kicsit furcsa a beszélgetésünk, mert két mondatonként megszakad a rádión bejelentkező őrszemek miatt. A város felszíne még csendes. Nincs rendkívüli esemény. Nem úgy a három négyzetméteres kabinban, ahol Phil demonstrációs célból beindít egy pánikriasztót. Nehezen némul el, és hasonlóan nehezen nyugszanak meg az idegeink. „Ilyenre is szükség lehet egy-egy élesebb helyzetben” – jegyzi meg. Újra elréved a tekintete a távolba és utasításokkal látja el a járőröző társait. Zsolt barátom, aki szintén a nagy emberek társaságának tagja, és már csupán a jelenléte biztonságot sugároz, érdeklődik a rázós helyzetekről. Phil elmondja, hogy kétszer volt életveszélyben. Egyszer a nyakát vágták el, egy másik alkalommal pedig hátba szúrták. Felhúzza a pulóverét és megmutatja az önkéntesek kiegészítő felszerelését. Nem csak füles, megkülönböztető mellény, walki talki, de egy fekete plasztik mellény is az ellátmány része, ami az esetleges fizikális támadások kivédését szolgálja.
Phil tekintete nyugodt, beszéde határozott, nem tesz felesleges mozdulatokat. Arra a kérdésemre, hogy mi hozta ide, ebbe a szolgálatba, nem várt őszinteséggel válaszol. Csapatépítő trénerként dolgozott és a pörgős éle megfeneklett az alkoholizmusban. Miközben mások összehangolásán munkálkodott, a saját családját szétrobbantotta, felesége, gyermekei elhagyták. Az élete egy csontvázhoz hasonlított, amit csak mások rémisztgetésére lehetett használni. De Isten nem így látta őt, hanem tudta mivé válhat. Ezt a barátja, aki hívogatta a gyülekezetbe rendszeresen a tudtára is adta. Az egyik este, amikor már csak ő volt és egy üveg bor, akkor megszólította az Urat: „Ha létezel, kész vagyok tárgyalni veled az életemről…” Így indult.
Az idő előrehaladtával a város ereiben is növekszik a nyomás és egyre nagyobb a valószínűsége a test és a lélek karamboljainak. A haditámaszpontot jelképező szolgálati lakókocsi fedélzetéről lelépve, Phil beosztja a csapatokat és mindenkire felkerül a sárga, Safe Zone feliratú, megkülönböztető mellény. A 4-5 fős különítmények feladata a rájuk osztott körzet biztosítása. A csoportvezető állandó kapcsolatban van Phillel és helyzetjelentést adnak minden történésről.
Mike, a mi kapitányunk a legkisebb az egész önkéntes szolgálatban. A 40-es éveit taposó, apró teremtmény szája be sem áll. Belfasti akcentusa számunkra maga a bábeli zűrzavar. De ez a nyelvi káosz semmi ahhoz képest, amivel saját lelkében küzd, hiszen a katolikus és protestáns körzetek határára született. Első emléke, hogy a szeme előtt egy embert lelőttek, emiatt a mai napig poszttraumatikus stressz kezelésekre kell járnia. Megosztja velünk élete kálváriáját, hogyan lett alkoholista, hajléktalan, rendőrségi fogdák ismerője, majd Krisztus szabadításának részese, aki mára mások életéért is képes küzdeni. Sorsa, egzisztenciális lehetőségei külső szemmel nem épp irigylésre méltók. Viszont az a szenvedély, professzionalizmus, eltökéltség, ahogy ezt a szolgálatot végzi az együtt töltött három óra alatt meggyőzött, hogy Krisztus katonájával van dolgom.
Határozott, szapora lépésekkel halad előre, kis termete ellenére ő diktálja a csapat tempóját. Amikor valamire felfigyel, terpeszállásban rögzíti pozícióját és karjával határozottan, nagy gesztussal a hang, a csoportosulás, az esemény felé mutat. Ezen a különös éjszakán találkoztunk a háza tetejéről zsoltárt éneklő idős férfivel, a vágyaikat az utcasarkon megélő fiatalokkal, részegen és magányosan hazafelé igyekvő fiatal nővel, saját hányásában fetrengő fiatallal. Volt, ahol a megjelenésünk, más esetben néhány tanács, megjegyzés, tekintetünkkel való követés elég volt.
Viszont a tizenéves srác esetében, aki barátai gyűrűjében, kómás állapotban, falnak vetett háttal ült az egyik kirakat előtt, szükség volt a közvetlen beavatkozásra. A rádión leadott jelzés után néhány perccel megérkezett a csapat egyik képzett ápolója. A többiek a fiataloktól próbálnak többet megtudni a történtekről. Vizsgálat, folyadékpótlás, talpra állítás és telefon a családnak, ez a gyakorlat. Szerencsére nem kell mentőt hívni, kisvártatva az apa megérkezik és a magáról mit sem tudó fiút segítünk beültetni az autóba. Még egy papírzacskó a kezébe, a jármű ajtaja bezárva és már búcsút is intünk egymásnak.
Mike a problémás gócok ismerője. Olyan sikátorokba, eldugott zsákutcákba visz bennünket a város központjában, aminek léte is kétséges volt eddig a számunkra. Megmutatja, hogy melyik bokor alatt volt nagy mennyiségű alkohol elrejtve az egyik szórakozóhelyhez közel, majd beszél bombákról, és végül egy tinédzserről, akinek a halála máig nem tisztázott. A helyet, ahol hajnalban rátaláltak az ifjú kihűlt testére, most is virág jelzi.
Körjáratunk után újra a központban vagyunk, a Fountain Centre bejáratánál. A redőny felhúzva, két fiatal ügyködik odabent a szintetizátor beállításával. Hatalmas hangfal függ az utcafronton a ház falán. A szinti első leütött hangjai meggyőznek róla, hogy nem amatőr együttessel van dolgunk. A fiú és lány szülei a Safe Zone szolgálat önkéntesei, és amíg ők terepen vannak, a fiatalok itt próbálják hasznosítani magukat. Az ismeretlen dal hamar a fülembe mászott és néhány perc múlva már együtt énekeltük az utcán:
„Let it rain, let it rain.
Open the floodgates of Heaven.
I feel the rains of Your Love,
I feel the winds of Your Spirit,
And now the heartbeat of Heaven,
Let us hear.
Because we want to see You;
Show us Your Glory.
And we want to know You, Lord.”
(Jesus Culture: Let it rain)
Hogy kinek szól ez a dal 1:30-kor, a kikötő szomszédságában, ahol több száz hajócska vár derült égboltra és esőmentes napra, hogy kifuthasson a nyílt vízre? Az áldások esőjét arra az 1600 fiatalra kértük és családjaikra, akik néhány perc múlva kiözönlenek a High Street pubjaiból. Jöttek is számolatlan és a taxik tízesével hagyták el a helyszínt. A tetemes lemorzsolódás ellenére a Pókember, Szupermen, Addams Family, Joker, bohóc, apáca, kalóz, kokott, pap, boszorkány jelmezekben tomboló fiatalok teljesen elözönlötték az utcát. Az utakat egymástól elválasztó zöld szigetre vittek kísérőink, hogy onnan beláthassuk a nyolc kocsma környékét. Összesen két rendőrt számoltam az High Street közepén, a többiek mind a Safe Zone szolgálat önkéntesei voltak. Feladatból nem volt hiány. Menedékhely biztosítása, sérültek ápolása, taxi rendelése, kakaskodók közötti feszültségcsillapítás, békéltetés és lelkigondozás.
Minden egyes alkalommal, amikor a szigetországban járok, lenyűgöz a keresztyénség gyakorlati jellege. Nem tartogatják ünnepi státuszban lelküknek ezt az oldalát, amire nap-nap után szükség van. A gyülekezetek a liturgikus szolgálat mellett kézzel fogható módon gyakorolják a hitüket. A Safe Zone egy ebben a sorban, ahol felekezettől, nemtől, kortól, képzettségtől függetlenül együtt hajolnak le a felebarátért az észak-ír testvéreink. Annyira valóságosnak, elevennek, szükségesnek és áldottnak tapasztaltam ezt a kezdeményezést, hogy honosítását csak ajánlani tudom. Ahogy a települések kapujában kitáblázzuk, hogy Európaiak vagyunk, esetleg Polgárőrség működik, szeretném, ha egyre több helyen földre szállt angyalok vigyáznák épségünket. Annál is inkább, mert az angyalok szeme soha nem csukódik le. Nem alszanak, akkor sem, amikor a mi lelkünk, lelkiismeretünk még javában szunnyadozik. Éber és virrasztó lények ők, legyenek bárhol a világon, Bangorban, Belfastban vagy Budapesten.
Szalay László Pál
Let it rain - http://www.youtube.com/watch?v=di8-qc3lwJg
Hozzászólások