Apám, s anyám nem földművelőnek neveltek, de a föld szeretetére igen. Nincs mintagazdaságom, de még példás veteményessel sem dicsekedhetem. Az évszakok természetéről, a kiskerti dugványok beérési esélyeiről, a gyümölcspárlatok évjáratuk szerinti zamatáról szívesen hallgatom az éltesebb atyafiakat. A majd egyhektáros parókiaudvar gyümölcsöse az előttem járók szorgalmára emlékeztet, és minduntalan azt sugdossa a fülembe: lehetőség. 2012 nyarának végén a következő bejegyzéssel zártam a „Vidéki parókia kilátással” c. pályázati anyagot:
„Amikor e sorokat írom a parókia udvarán, a félhomályban, 8 gyülekezeti tag szorgoskodik és szedi a szilvát. 2000 literen már túl vagyunk és még nincs vége. Milyen jó, amikor Isten jótéteményét, amiért semmit nem kellett tennünk, most szétoszthatjuk a testvéri közösségben. Talán ebből az új összefogásból nő ki az egyháztáji következő portékája lekvár vagy aszalt gyümölcs formájában. Közel van az ember a földhöz, ha mélyen meghajol, érzi innen vétetett.”
Az elmúlt évi bőséges termés és a jégvirágos tavasz után nem vártam a reccsenésig
feszülő ágakról lavinaszerűen leömlő szilvát, almát, körtét. Kicsinyhitűségem, aprócska közönyöm bizony most is arcpirítóan hatott. A jerikói vak Jézushoz intézett kérése motoszkált bennem: „Uram, hogy lássak.” Nem prófétai megvilágosodásra volt szükségem, csak a hályogok homályától szabadultam volna. Mi légyen hát az égi adománnyal, a gyümölccsel? –tettem fel újfent a kérdést. Nem tudtam más hitbeli értelmezést találni a telkibányai temető- és parókiakert gazdagságára, minthogy szembe helyeztem vele az elátkozott fügefát. Jézus Betániából Jeruzsálembe tartva nem talál termést egy fügefán és szavával kiszárítja azt. Ilyen intenzitással várni a Mestert, ahogy ezek a fák teszik. Megelégíteni az Eljövendőt és az ő kíséretét.
Ehhez a több ezer négyzetméternyi „terített asztalhoz” invitáltuk meg szeptember 7-9 között a település lakóit a Nyitott kertkapuk hétvégéjén. Péntek délután vedrekkel, ponyvával és speciális, karmokban végződő rázóbottal rohamoztuk meg a mit sem sejtő gyümölcsöst. A fürge lábbal és hajlékony derékkal megáldott fiatalok a fák alatt tüsténkedtek, eközben a nagy tapasztalattal rendelkező idősebb nemzedék a „kabozással” foglalatoskodott. A péntek este utolsó mozzanata a lekvárfőző üst állványzatának pontos beállítása volt, ami félhomályhoz edzett szemeket és ácsképesítést kívánt meg.
A vánszorgó napkorongot megelőzve, szombaton hajnalban a parókiaudvaron három alak kereste a mesterséges fények támogató kíséretét a tűz felszításához. Az idő előrehaladtával nem csak a szilva potyósodott meg, hanem az udvar is kezdett benépesedni. A nagymamák, anyukák és fiatalok egymást felváltva kavargatták a gőzölgő, köpködő, forrongó üstöt. Az udvar másik részén a hegy felszíni üregeiből kikívánkozott ásványok keltek új életre. A csillogó köveket dróthálóba fontuk, hogy végül tetszetős ajándékfává nemesedjék a rideg anyag.
Vendégeket is vártunk a gyülekezet körébe ezen a napon. A Gönci Gyermekotthon 12 lakója kapcsolódott be a hétvége programjaiba, hogy a hegyi szilva és a vidéki élet valódi zamatát ízlelgessék. Ezek a fiatalok a telkibányai reformátusságának a fiai és leányai. Nem csak a karácsonyi „cipősdoboz” akció keretében gondolunk rájuk, hanem együtt ülünk le az ünnepi asztalhoz, közös ifit tartunk, rendezvényeinknek, ifjúsági táborainknak rendszeres résztvevői.
A déli órákra a kert szinten minden szegletében motoszkált valaki. A hordók cefrének valóval teltek, az öreg fenyők alól angol és magyar nyelvű énekek indultak az ég felé, a kert végébe bográcsos rotyogott, aki pedig egyéb mozgásra vágyott az focizott, tollasozott vagy frizbizett. A babgulyás igen etette magát minden korosztállyal. Szükség is volt az erőgyűjtésre, mert a lekvár sűrűsödése egyre nagyobb kihívás elé állította a kevergetőket. Utánpótlásban sem volt hiány az üst mellett, sőt néha egymás kezéből akarták kiragadni a bot végét a buzgólkodó gyülekezeti tagok.
Az élelmesebb gyerekeket már nem az ősi eljárás megismerése hajtotta, amikor oda sündörögtek a kondér mellé, hanem egyenesen nyalakodni jelentkeztek. Az ebéd mellől megmaradt kenyérke nemsokára a friss lekvár gondolájává lett. Az első mintavétel után már nem volt kérdéses David Thoreau igazsága:
„Büszkén állapítottam meg, hogy a durva testi íz-érzetnek lelki ízlelést is köszönhetek: néha ínyemen keresztül is megihletődtem, s a hegyoldalban szedett bogyó elmémet is táplálta.”
A fekete massza erősebb akarattal bírt a felfordított kanál mélyedésében, mint a gravitáció helyi együtthatója. Az asszonyi bölcsesség a fizikai törvények ily megcsúfolására egy választ ismert, úgymint az üvegbe zárás procedúrája. Az átláthatóságot sötét tömeg váltotta fel, először az asztal üvegseregletében, majd késleltetve az ég boltozatán is. A hétvégére a parókiaudvar igazi fizikai és lelki átjáróvá vált. Több mint 40 család saját, ill. gyülekezeti fogyasztásra gyűjtötte, feldolgozta és porciózta a hegy kéklő drágakövét, a bányi szilvát. Így történt, hogy 2013 őszén, az újkenyér ünnepére nem csak lelkigyakorlatokkal, templomtakarítással készült a falu reformátussága, hanem a nyitott kertkapuk által megélt közösséggel. Istenünk kegyelméből a kenyér és a bor mellé az őszköszöntő szombati vacsoránkra a szilvalekvár is az asztalra kerülhetett.
Hozzászólások