A tegnap esténket az a pusztai vízió zaklatta fel, hogy sehol egy csepp iható folyadék, de még kecsegtető délibáb sem. A választott nép azzal nyüstölte Mózest, hogy hol a víz, hol az isteni gondviselés? (II Móz 17:2) Ma, Isten másik szolgája, Fülöp az előzőeknek a szöges ellentét hallja: „Nézd, itt a víz!” Mintha eltérő lenne ez a két helyzet, de abban erős találkozásuk van, hogy mindkét esetben élet-halál kérdése a víz. Mózest a nép majdnem megkövezte, hogy végre-valahára olthassák szomjukat. Az etióp kincstárnok szinte kiugrott a hintójából, ahogy tekintete víznek ütközött, pedig ajka nem repedezett meg a hőségtől. Ugyan olyan erővel vonzódott az éltető folyadékhoz az etióp, magas rangú férfi, mint a pusztában bolyongó sokaság. Ez a két rövid példa is azt bizonyítja, hogy a Biblia világában a víz kérdése, léte - nem léte döntő fontosságú.
Gyakorta hívják fel a figyelmet, hogy soknak tűnik ugyan a víz a bolygónkon, annak csak töredékét kortyolgathatjuk teljes lelki nyugalommal. Az élettani működésünkkel a sós, ill. a szennyezett vizek fogyasztása nem egyeztethető össze. Arról viszont keveset hallunk, hogy a rendelkezésre álló édesvíz mennyiség bőségesen kiszolgálhatná a föld lakóit, ha a népsűrűséggel arányosan oszlana el. Ebből adódik, hogy vannak olyan országok, ahol hetente csak egyszer folyik ivóvíz a csapból. Míg egy amerikai 500 vagy egy európai polgár 200 liter vizet használ naponta, addig az afrikai átlag 12 litert csupán. Nem meglepő, hogy bizonyos területeken felértékelődik a víz, míg máshol nem fordítanak figyelmet a megbecsülésére a korlátlannak tűnő készletek miatt. Mi olyan helyzetben vagyunk, hogy természetessé vált gyermekkorunktól fogva a víz jelenléte. Nem szenvedtünk belőle hiányt. Tudomásul vettük, hogy van. Nagy lelkesedést iránta nem produkálunk a reggeli zuhany vagy teafőzés közben. A csapot elfordítom és folyamatosan ontja magából a magas minőségű ivóvizet.
Hogyan érthetjük meg akkor azt a túláradó lelkesedést, ami az etiópiai kincstárnokot jellemzi egy tócsa láttán? „Nézd, itt a víz!” Nem az út porát akarta lemosni magáról, nem a hőség elől menekült volna a vízpartra, nem is valamilyen különleges hidrológiai felfedezést tett. Mégis felkiált, érzelmeinek teret enged, mert a Fülöppel folytatott beszélgetés után a víz több már számára, mint a tisztálkodás során az ujjai között átsikló folyadék; mint az eső után az őserdőből felszálló pára; mint a folyópartot hordalékával megtermékenyítő Nílus. A Jeruzsálemben tett látogatása után többé nem tud úgy nézni a vízre, mint eddig. Vízválasztó lett ez az utazás. Hogyan is történt?
- Kezdte érteni, amit olvasott.
Egy imádó, aki még mélyebb kapcsolatra vágyik Istenével. Már hódol a mindenség Ura előtt, mielőtt tudná, ki is Ő igazából. Ilyen a Fülöp gondjaira bízott ember. Van kapcsolata az élő Istennel, de még nem tárult fel teljes valójában előtte. A kincstárnok megsejthette ezt, hiszen valami után még kutatott. Arról olvasunk, hogy Jeruzsálemben volt kultuszi célból és hazafelé egy tekercset tanulmányozott. Mi hiányzott? A megértés. „Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza?” –fogalmazza meg a diagnózist. Az ószövetségi Naámán is magas rangú ember volt, hadseregparancsnok, szintén nem értette Isten akaratát és nem rajongott a gyógyulást jelentő Jordán vizéért. A szolgáinak kellett meggyőzniük, hogy az Abáná és Párpár vizéről lemondva, válassza inkább a nem épp vonzó izraeli folyót. Fülöp az ézsaiási igehelyről kiindulva magyarázta az igét és hirdetette Jézust. Naámán szolgái Isten akaratát annak elismétlésével, a hadvezér szívére helyezték, nyomatékosították és ezáltal átgondolására késztették. Az emmausi tanítványoknak a feltámadott Jézus anonim módon magyarázta az igét és a történelmi eseményeket, hiszen ők sem értették azt.
A magyarázatot mind a három esetben a megértés követte. Naámán meglátta a Jordánban a gyógyulást jelentő vizet és imádta az Istent. A kincstárnok a döntésének megpecsételését vizionálta az út melletti pocsolyában és hitvallást tett Krisztusról. Az emmausi tanítványok szemét az úrvacsora szent cselekménye nyitotta fel és az idegenben meglátták a feltámadott Urat. Az Isten akaratának, az Ő kinyilatkoztatásának jobb, teljesebb megértését követi a dolgok hétköznapi jelentésének átértékelése. Így lesz képes az ember mennyei módon rajongani a kenyér, a bor és a víz iránt. A szentségek revelatív módon közvetítik magát a szentet. Minél inkább értem az Igét, azzal egyenes arányban mutat túl a búzamező, a szőlőtő és a forrás mindennapi önmagán.
- Belsővé vált, ami eddig kint megrekedt.
Elmaradt az áttörés. Valami motoszkálás hallatszott, de nem remegett bele a föld. Olvasta Ézsaiást, felvonultak a juhok, a nyírók, és csend volt. „…nem nyitotta meg a száját.” A kincstárnok nem csak a kandakénak a vagyonát őrizte hét lakat alatt, hanem a saját lelkét is. A szöveg általános szentencia, történet, bölcselkedés maradt a számára. Az út melletti „mező liliomai” többet felfogtak a lelki üzenetből, mint a művelt, etióp férfi. Az Ige és annak gazdája az ajtó előtt állt és zörgetett. A megértés, Fülöp magyarázata segített az első mozdulatban, a kilincs megragadásában. A minden mindegy szintről a kijelentés személyes hangvételűvé vált. Az ismeretlenség homályából a prófétai szó előre vetítette az Isten bárányát, aki elveszi a világ bűneit. Az áldozat nem önmagáért való. A keresztre feszített Jézus oldalából vér és víz folyt ki a lándzsa hegye nyomán, ami jelzi a megszakadt szívet. Krisztus valóságosan vette magára az a szennyet, amitől Isten elfordult. A kincstárnok ekkor ismerte fel elveszettségét, elhagyatottságát, sorsának csendjét. A néma kiáltást Jézus mondta ki helyette: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ebből az elszakítottságból és magányból tör fel az ő kiáltása: „Nézd, itt a víz!” Nem kell többé az Isten háta mögött élnie, kijöhet saját árnyékából, mert Krisztus által Ő is fiúvá lett. Bennfentessé, családtaggá vált. Azt a salakot, ami a mammon taposómalmában lerakódott, az útszéli vízben való megkeresztelése kioldotta. Hogyan válik a tíz-húszliternyi latyak a sákramentum kiszolgálásának eszközévé? A válaszhoz Samuel Coleridge Köln c. verse visz közelebb. 1828-ban a városban 72 bűzforrást különböztetett meg, és mindez a következő sorokat ihlette:
„A városotokat a Rajna vizei mossák
ez köztudott, de áruljátok el nekem ti nimfák,
milyen isteni erő fogja a jövőben
kimosni magát a folyót, a Rajnát?”
Iparunk, testünk szennyét a vizek hígítják, mossák el. Meddig? Lassan csodára lesz szükség, hogy az élet a mocsok ellenére kivirágozzék. Coleridge elképedésének ad hangot versében, amikor isteni erők szükségéért kiált. Ráhibázott. Vizeink és lelkünk áttetszősége az etióp kincstárnok lelkesedésének átragadásával érkezik el. Vágyni az Isten előtti tisztaságra, ami nem csak lelkünk, de vizeink állapotában is tükröződni fog. „Tisztíts meg engem izsóppal és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó.” (Zsolt 51:9) Ámen
Szalay László Pál
Elhangzott a Teremtés hetén, 2013. október 6-án a telkibányai Vártemplomban. Az alkalom a telkibányai és a hajdúnánási reformátusok közös hétvégéjének záró epizódja volt.
Hozzászólások