Vajon meddig képes egyensúlyozni egy talpára állított gyufaszál? – teszi fel a kérdést Annette K. Olesen fiatal, dán filmrendező a Skytten c. öko-krimijében. A hatalomra kerülő politikai erő környezetvédelmi elkötelezettsége miatt kapott bizalmat a választóktól. Ennek ellenére az USA-val szövetkezve újabb mélytengeri olajkutatásokat kezdeményez Észak-Grönlandon. Az éber riporternő, Mia Moesgaard a nyilvánosság és a tények feltárásának az erejében bízva a pástra hívja a politikai elitet. Ezzel azonos időben egy megszállott környezetvédő magányos harcba kezd. Rasmus Holm Jensen geofizikus nem akar több olajkutat, az igazáért fegyvert ragad, és végzetes útra indul…

Jensen gyufaszála eldőlt, amikor úgy érzékelte, hogy demokratikus úton nem tudja befolyásolni a bekövetkező eseményeket. Egy mélytengeri fúrás, egy olajkút a halál árnyékának völgyévé tette, majd a Seol birodalmába taszította az életét.

Hágár a pusztában bolyongva feladta a harcot, mert a gyermeke és a saját élete fenntartásához a készletek kimerültek. Síró gyermekét egy bokor árnyékába tette és egy nyíllövésnyire onnan várta a véget. Mintha a fikció és a Biblia története ugyan oda torkollana. De Hágárt és gyermekét Izmaelt Isten megmenti. „És megnyitotta az Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást.” (I Móz 21:19) Sem az erőszak, sem a feladás nem lehet a válasz a környezeti- és az életlehetőségeink drasztikus változására. Isten egyedül a gyermek sírását, könyörgését hallgatta meg, és válaszul a testi - lelki zavarokat orvosló kútra mutatott. Ne várjuk meg, hogy gyermekeink, unokáink tegyék meg elsőként a számvetés, a bűnbánat, és a segítségkérés létmegtartó lelki mozdulatát az ökológiai felelősségünk terén.

Kafka egyik elbeszélésében a görög isten, Poszeidón is szót kap. Nehezményezi, hogy őt mindenhol úgy ábrázolják, aki a tenger óriás hullámait lovagolja, háromágú szigonyával a kezében. A valóság pedig teljesen más, hiszen a tenger fenekén, számításaiba merülve tölti minden idejét. Kíváncsi lenne a vizekre, hogy mik felett is rendelkezik, de egyenlőre úgy áll, hogy elfoglaltsága miatt, csak közvetlenül a világvége előtt fog rá sort keríteni.

Talán nekünk, elkorcsosult istenfiaknak, korábbra kellene időzíteni a ránk testált vizek ellenőrzését. Így talán észrevesszük ennek a különleges molekulának az Univerzumban és különösképpen a Földön betöltött egyedi és nélkülözhetetlen szerepét. Ha betekintünk Isten vegykonyhájába, akkor átragadhat ránk is az a pozitív feszültség, ami a víz variabilitását adja. A vízmolekulában a két hidrogénatom és az oxigénatom közötti kötés, ha nem is a szent hármasságot, de a folyékony, szilárd és légnemű halmazállapotok közötti átmenetet biztosítja. A jégcsaporgonák, zúzmara borította fák, harmatcsepptől hajladozó fűszálak, fátyolvízesések, esőfüggönyök, hullámtarajok, vattafelhők, amelyek számbavételének csupán időnk, valamint képzeletünk szab határt. Mindezek nem egyedül a tudományoknak adnak leírni és kutatnivalót, hanem az emberi lélek is rezonál rájuk. Imádságaink, belső utazásaink során a maga valóságában, vagy képes beszéd formájában a teremtés ezen csodáiban kitöltekezhet lelkünk, hasonlóan a bibliai bölcsességirodalomhoz.

A biológiai nélkülözhetetlensége és változatos megjelenése mellett nem feledkezhetünk meg arról, hogy mi magunk hogyan viszonyulunk az 1.4 milliárd m³ vízhez, ami a hidroszférában rendelkezésünkre áll. Tudatosítani kell magunkban, hogy miközben a hulladékainkat hígítjuk, az ültetvényeink és a magunk szomját oltjuk, e hatalmas mennyiségnek csupán 3% alkalmas emberi fogyasztásra. Chicago még a századforduló előtt a Michigan-tó szennyezése miatt tífuszfészek volt. Ebben az időben a Bradford-csatorna olyan koncentrációban tartalmazott bomló mérgeket, hogy egy gyufával lángra lehetett lobbantani. 30 évvel ezelőtt a Váránaszi kultuszi rituáléknak köszönhetően egy naptári évben 30 millió halott hamvai kerültek a Gangesz folyóba. A Földközi-tenger az iszonyú szennyezés mellett máig sem vált pöcegödörré, de voltak olyan időszakok, hogy a vízfelszín 10%-át csillogó olajfoltok ékesítették.

Mikor döbbenünk vajon rá az élet egyik alapelemének fontosságára? Amikor hatalmas turbinákkal szivattyúzzák el a világűrbe az óceánjainkból nyert energiát, ahogy Joseph Kosinsky Feledés című sci-fijében vászonra vitte? Vagy, ha majd a föld mélyéből kell egy cseppnyi, szomjoltó folyadékot a felszínre hozni? Indiában a 70-80 –as években fúrt kutak 80 % kiszáradt. Bangkok, Houston, Tokió városát majdnem a föld nyelte el, amikor a felszín alatti vizek kinyeréséhez kezdtek. Nem vitás, hogy egyre mélyebbre kell nyúlni, hogy zöld maradhasson a bolygó.

Jézus, Ábrahám kútjánál tárja fel ezt a mélységet. Ameddig az emberi lélek nem elégíttetik meg, addig az olaj-, az ivó- és öntöző kutak fúrásának nem lesz vége. A samáriai asszony megértette, hogy az igazi, csillapíthatatlan szomjúságot egyedül az a tiszta forrás tudja csillapítani, ami Krisztus Jézusból fakad fel. Ha Krisztustól tanult módon nézünk a lelkünkbe és szemléljük a környezetünket, akkor jöhet el az a kor, amikor a küszöbeink alól felfakadó forrás vizével koccintunk az újjáteremtés ünnepén.

Szalay László Pál