Idén magam is vállaltam a kihívást. És már az első pár napban csúfosan elbuktam, de azért egy hónapig próbálkoztam kevesebb egyszer használatos műanyagot vásárolni. Naplószerűen nyilvántartottam a sikereimet és a nehézségeimet. Vannak, akik már évek óta hulladékmentes háztartást vezetnek, és van, aki most gondolkodik el először az életmódváltás lehetőségén. Én valahol az út elején járok. 

Utam a környezettudatosság felé

2011-ben kezdtem berendezni első önálló háztartásomat. Akkoriban néztem néhány ismeretterjesztő videót az élővízi ökoszisztémák védelméről és a környezetkímélő mosószerekről. Akkor ismerkedtem meg a mosódióval, a mosószódával és az ecet áldásos hatásaival.

2014 óta lakom olyan helyen, ahol szelektív hulladékgyűjtő edények vannak, így én is különválogatva gyűjtöm az újrahasznosítható anyagokat. Hétről hétre hatalmas mennyiség van a szelektívemben. Mióta főzök a gyerekeimnek, a szemetem mennyisége is megnőtt. Csak a pelenka megtöltött napi egy kukát. Rájöttem, hogy nem az újrahasznosítás a megoldás, hanem a szemét mennyiségének a csökkentése.

Mielőtt lelkészként a Mandák Mária Evangélikus Gyülekezeti Ház életében nagyobb változásokat kezdeményeznék, a változtatásokat önmagamon szeretném elkezdeni. A saját háztartásomat átalakítom úgy, hogy minél kevesebb szemetet és környezetkárosító anyagot juttassak a földbe, vízbe, levegőbe, és olyan termékeket vásároljak, amelyeknek az előállítása és a szállítása minél kevesebb szennyezéssel jár. A műanyagmentes július egy kampányszerű játékos kísérlet volt ezen az úton.

Ez a kihívás segített nekem abban, hogy végiggondoljam a rendelkezésemre álló lehetőségeket, és megérezzem: ez nem „egyszemélyes történet”, legalább a családtagokkal közös nevezőre kellene jutnunk. És vajon hogyan jutunk majd egyetértésre a gyülekezeti házunk lakóival?

Csak középosztálybeli hóbort lenne ez az egész kezdeményezés? Érdekelne ezért az is, hogy a nálam szegényebbek, a társadalmunk nagy többségét alkotók hogyan tudnának olcsóbban, egészségesebben és környezettudatosabban élni. Vajon a legszegényebb települések szociális mosodáiban lehetne-e az olcsó és környezetkímélő megoldásokat választani a szappanpehely, a mosószóda és az ecet formájában? Lehetne-e támogatni a sokgyerekes szegényeket azzal, hogy a mosható pelenkát a közösségi mosodában mossák és szárítsák? Vagy ez a műanyagmentes kampány csak egy középosztálybeli luxushóbort marad, és újra beigazolódik a tétel, hogy szegénynek lenni drága?

Az én műanyagmentes júliusom

Eddig áruházláncoknál vásároltam, nagybevásárlást pedig kéthavonta egyszer végeztem egy házhozszállító cég szolgáltatását igénybe véve. Rengeteg zacskó érkezett így haza. Ebben a hónapban mindez másként történt. Piacra jártam. Őstermelőktől vászonszatyorba vásároltam meg a szezonális zöldség-gyümölcsöt, és a piaci hentesnél dobozba kértem a felvágottat és a húsfélét. Ez a dobozos attrakció csak harmadszorra sikerült igazán, addig szépen a táskámba folyt a húslé, és megnyomódott a barack. De egy hónap alatt belejöttem!

Persze én Budapest egyik belső kerületében, rendkívül jól ellátott területen élek, ahol mindenféle szolgáltatáshoz könnyen hozzáférek. Középosztálybeli internethasználó vagyok, ami azt jelenti, hogy pénzem és kapcsolati tőkém is van ahhoz, hogy hamar hozzájussak az alternatív beszerzéshez szükséges információkhoz.

A mosható pelenkára való átállás is ilyen támogató környezetben vált megvalósíthatóvá. Egy református édesanya nekem ajándékozta az óriási moshatópelenka-készletét, amely kiszolgálta a három – már szobatiszta – gyerekét. Így nem kellett beruháznom a kezdő készletre körülbelül hatvanezer forintot. Mivel a pelenkamosást sokan környezetvédelmi megfontolásokból választják, megtanulhattam az előttem járóktól, hogyan lehet valóban foltmentesre mosni a pelenkát környezetkímélő mosószerekkel.

Egyházi inspirációk

A 2018-as ökumenikus világimanap témája is a teremtésvédelem volt, illetve az óceánokat elborító szemét. Az imanap józsefvárosi imaórájának előkészítő alkalmán tettem egy fontos felismerést: mi, fiatalok nagyon sokat tanulhatunk az előző generációtól. Néhány idősebb testvérnő készült előadással a károsanyag-mentes tisztítószerekről és a csomagolásmentes háztartásról. Ezek az asszonyok azt is elmondták, hogy az üveges sör és a tejesüveg korszakában is volt élet.

A gyülekezetünkben pedig a teremtés ünnepén elköteleztük magunkat arra, hogy igyekszünk ökogyülekezetté válni. Meg is kaptuk ezt a megtisztelő címet, amellyel elismerték, hogy elkezdtünk gondolkodni ilyen irányban. A hetente megtartott gyülekezeti vacsoráinkon porcelántányért használunk, és évek óta őstermelőknél vásárolt alapanyagokból főzzük az ételeket. Szeretnénk a nyírteleki Filadelfia Evangélikus Egyházközség szociális kertészetének vásárlójává válni. Elkezdtük a tető szigetelését is, hogy energiatakarékosabb legyen a házunk. Sok-sok oldalról elért már hozzám az üzenet, de a szívemet és az életmódomat csak nagyon lassan hódítja meg, készteti változásra. Máskor meg kampányszerűen nagyon is túlvállalom magam a „zöld beszerzésekkel”. Meggyőződésem, hogy az egyéni erőfeszítések mellett gazdasági és politikai változások szükségesek, hogy megőrizhessük a földet unokáink számára is biztonságos lakóhelyként.

Számtalan oldalról elért engem egyházunk teremtésvédelmi üzenete. A balatonszárszói Andorka Rudolf Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon is hordozza a teremtésvédelem üzenetét a napkollektoraival és az esővizes öblítőtartályokkal. A nyírteleki biogazdaság is inspiráló. A Szélrózsa találkozókon az ökosátorból sokat megtudtam már középiskolásként. Az Evangélikus Élet korábbi teremtésvédelmi rovata – Üzenet az Ararátról címmel – és a teremtés hetét előkészítő teológusok, az ökogyülekezeti mozgalom inspirációi mind-mind segítettek abban, hogy megérezzem a kereszténységem és a környezetvédelem összefüggéseit.

A kozmikus Krisztus képe az Újszövetség legtágasabb Krisztus-értelmezése. Ez az ige van az Ararát munkacsoport tevékenységének a szívében: „Minden általa lett, és érte teremtetett…” (Kol 1,16) Teljesen érthető, hogy a Krisztus-központú evangélikus egyházban miért is került a teremtésvédelem a prioritások közé a stratégiában.

A szomszédomban lakó református házaspár egyszer csak elkezdett ökológiai megtérésről beszélni. Na, ez azért számomra is új szintre emelte a kihívást. Hiszen ökológiai lábnyomról hallottam már, ki is számoltam a sajátomat, de ökológiai megtérésről még nem. Pedig hallhattam volna. Ferenc pápa használja ezt a kifejezést 2015-ben közreadott enciklikájában otthonunkról. A Laudato si’ (Áldott légy) kezdetű pápai dokumentum Assisi Ferenc imájáról kapta a címét: „Áldott légy, Uram, földanya-nővérünkért, ki fenntart és ellát minket, gyümölcsöket terem, színes virágokat és füvet!” Részletesen beszél az enciklika hitünk és életmódunk összefüggéseiről. Felvázolja a folyamatokat, és megjelöli, mi mit tehetünk közös otthonunkért, a földért. A megtérés irányfogalom. Azt is jelöli, hogy milyen irányba mutatnak azok a gazdasági-társadalmi folyamatok, melyekben részt veszünk.

Szerző: Bolba Márta, budapest-józsefvárosi lelkész.

Sok évvel ezelőtt egy papnétalálkozó – vagyis az evangélikus lelkészfeleségek balatonszárszói országos találkozója – fő témája a környezetvédelem, a praktikus háztartási ötletek, tanácsok, illetve saját egészségünk megóvása volt. Emlékszem, akkor hallottam először a háztartási tisztítószerek erősen környezetromboló hatásáról, a mosódióról és társairól, mosható pelenkáról, aztán komolyabban a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról és lehetőségeiről.

Sokan már akkor, jó nyolc-kilenc évvel ezelőtt lelkes vezéregyéniségei voltak az elgondolásnak, és élénk beszélgetés, tapasztalatcsere folyt egész délután, de néhányan csendben voltunk, vagy talán még morgolódtunk is. Hirtelen túl sok volt, megvalósíthatatlannak tűnt, de leginkább kényelmetlennek. Hová teszek a konyhában annyiféle szemetest? És ha tele van, milyen messzire kell vinnem kiüríteni? Mivel fertőtlenítsek, ha Domestossal nem lehet? Tényleg tiszták lesznek úgy is a ruhák?

Emlékszem, a nagy közösségben nem is mertem megszólalni, csak este szűkebb körben beszélgetve a nap témájáról mondtam el kifakadva: „Hát akkor én nem vagyok környezettudatos! Nem gyűjtöm szelektíven a szemetet, igaz, a műanyag palackokat mindig összetaposom és külön teszem, sőt a papírt elégetem a kályhában, és üveget sem dobok ki, mert újra felhasználom. De hát én akkor sem vagyok környezettudatos, mert rendes mosószerrel mosok… ja, de öblítőt már évek óta nem használok, és mindig ecettel oldom a vízkövet, ja, és zuhanyzás közben elzárjuk a vizet, és ezt tanítjuk a gyermekeinknek is.”

Kifakadásom végén egyik beszélgetőtársam mosolyogva mondta, hogy igen, pont így kezdődik, pont ezeknél a dolgoknál, és miközben beszéltem, már én is éreztem, nincs is igazam, mert lassan, fokozatosan már „beengedtem az életünkbe” a változást, a változtatást, és ezt kell folytatni, egyre tudatosabban, egyre eltökéltebben.

Kakaó kortyolva

2019 júliusa műanyagmentes hónap volt. A világháló tele volt a hírrel, a lehetőségekkel, a tanácsokkal, a próbálkozásokkal, a kitartással és a feladással. Volt, aki örömmel üdvözölte, volt, aki tudomást sem vett róla, és volt, aki megpróbálta, de beletört a bicskája. A sok évvel ezelőtti papnétalálkozó óta – de az utóbbi években különösen – a mindenféle műanyagok használatának veszélyei: a természetre, környezetünkre és az élővilágra káros következményei felé tolódott el a hangsúly.

Ha a saját életünket nézem, a háztartásunkat, ott is sok minden változott. Ott sorakoznak a különböző színű szemetesek, és lám, elférnek a konyhában! Éveken át messzebbre hordtuk, de jó ideje nagy méretű szelektív gyűjtőink is vannak az udvaron, tehát nem kell messzebb vinni, mint a vegyes hulladékot. A citromsárga fedelűbe pedig nem összenyomott palackokat dobunk, hiszen olyanokat másfél éve már nem vásárolunk. A családunkból hárman ittunk szénsavas palackozott vizet éveken keresztül, de másfél éve azt mondtuk: állj. Hiszen folyik víz a csapból, frissítő és finom, és én, aki korábban meg sem ittam a csapvizet, már csak ezt iszom, miként családunk minden tagja.

A palackokkal együtt a szívószálat is száműztük a háztartásunkból. Korábban csak úgy volt finom a gyerekeknek a kakaó – és lám, kortyolva is az! A ketchupos, majonézes, joghurtos edények kiöblítésére még ma is sokszor lusta vagyok, de a férjem mára nálam is eltökéltebb. A minap a közönséges kukába dobtam őket, ő kivette, elmosta, bedobta a sárgába, és megkért, hogy máskor ne legyek erre (sem) lusta.

Nem büszkeség kérdése

Még mielőtt bárki azt gondolná, amit én gondoltam anno a papnétalálkozón, hogy hú, egyesek milyen büszkén azt gondolják, milyen jól csinálják ezt… szóval nem. Nem vagyok büszke, ma már inkább természetesnek tűnő dolgok ezek. És nem, nem csinálom jól, még elég jól sem, és nem csak az említett ketchupos flakonok miatt. Nem vagyok élharcos, nem vásárolok a zero waste (hulladékmentes) boltban, nincs saját kávéspoharam a táskámban, csak egy kulacsom, és igyekezem figyelni, talán mindig egy kicsit jobban, tudatosabban.

Ha leszakítok egy műanyag zacskót a kifliknek, mert máskülönben kiszáradnak, a mozdulat mostanában már fáj. Egy évvel ezelőtt még nem fájt, és mostanra gondolkozom a helyettesítés lehetőségén, de lassú vagyok és sokszor kényelmes. Talán ezért a legjobb szó erre az igyekezem. Általában véve a bűn-bűnbánatmegbocsátás kérdésében ez a kedvenc kifejezésem. Tudom valamiről, hogy bűn, nem akarom elkövetni/elmulasztani, mégis megteszem olykor. Pedig igyekezem. Ebben a szóban benne van, hogy az ember tudja, mi a helyes, vagy mi az Isten szerinti jó, mégsem tud tökéletes lenni, tökéletesen cselekedni, viselkedni.

És valahol így vagyok, és így vagyunk talán sokan a műanyag használatának kérdésében vagy általában a környezetünk megóvásának a kérdésében. Igyekezünk, de nem mindig sikerül megvalósítani, igyekezünk, és egyre jobb lesz, mások elvárásához és leginkább saját belső meggyőződésünkhöz közelítő.

Közösséget teremtő mosogatás

Egy gyülekezet lelkészeként felelősséget érzek nem csupán saját háztartásunkban, de a nagy közösség, az épületegyüttes háztartásában is ezért az igyekezetért. Férjemmel és munkatársainkkal egyetértésben az elmúlt években a hivatalban, a gyülekezeti termekben és konyhákban is elhelyeztük a szép színes fedelű szemeteseket, és szorgalmasan gyűjtögettük beléjük a szeretetvendégségeken elhasznált műanyag poharakat, papír- és műanyag tányérokat. Ez se rossz, gondoltam, de a tavalyi nagy tanévkezdő alkalmunk után már kimondottan rossz érzés volt látni a halom műanyagszemetet.

Ekkor gondoltunk egy nagyot (nem, nem olyan nagy ez), és először száz tányérral és körülbelül ötven csészével egészítettük ki a meglévő gyülekezeti készletet, majd idén tavasszal száz üvegpoharat is vásároltunk a mindenkori műanyagok helyett. Így már nagyobb létszámú alkalmakon teázni, étkezni és vizet inni is tudunk műanyag használata nélkül.

A saját háztartásunkból már régebben, de a gyülekezeti alkalmakról még sokáig nem űztük ki a palackozott vizeket, üdítőket; szeretetvendégségeken, évkezdő és évzáró alkalmainkon rendre sorakozott az asztalon a mentes és savas vizek tömege. Ezt sem tudom másképp mondani, de amikor ezeknek a látványa fájni kezdett, javasoltam, hogy hagyjuk el. Kancsókat vásároltunk. Sokat. Azóta friss csapvizet kínálunk, a gyerekeknek üdítő helyett egy kis szörpöt keverünk hozzá – és lám, ez is működik.

Többet kell mosogatni, igen, sokkal többet! De a mosogatás asszonyokat és ifiseket összehozó, nagy, vidám vagy éppen mély lelki beszélgetéseket szülő tevékenység.

Isten a munkatársaivá tett

Most itt tartunk. Van még hova fejlődni, mire figyelni, mit tanulni, hova igyekezni. Szerintem fontos a fokozatosság, mert az mindenki számára elfogadható, nem okoz kényelmetlenséget, és az eredmény jó érzéssel tölt el.

Isten megteremtette és nekünk adta ezt a csodálatos világot. Munkatársává tett benne. Felelőssé tett érte. Ráadásul a miénk, ha elrontjuk, ha nem vigyázunk, ha rombolunk, akkor magunknak ártunk. A gyermekeinket és unokáinkat fosztjuk meg attól, hogy ők is élvezhessék Isten ajándékát a teremtett világban és annak minden kincsében, szépségében. 

Kívánom, hogy mindenki személy szerint a lehetőségeihez mérten tudjon igyekezni! Ne gondolja senki, hogy amit ő egymaga tesz, az elvész, az nem számít, vagy annak nincs semmi értelme! Igenis van. És nem csak júliusban.

Szerző: Keczkó Szilvia, budahegyvidéki lelkész.

 

Forrás: evangelikus.hu