Guberálás

Te szemét! Milyen kéjjel tudjuk kiejteni ezt a becsmérlő kifejezést, amikor az indulat hevében már minden jó modor protokoll kisült az agyi operációsrendszerben. A megkeményített „t” hanggal, mint egy kalapáccsal sújtunk oda a másik kisujjára, hogy egyhamar ne feledje a verbális beavatkozást. A sziszegő „sz”-t pedig kígyóméreggel kenegetve, rózsatövissel megszórva, változatos élű és színű üvegszilánkokkal díszítve tálaljuk. Kidobásra, megsemmisítésre, elföldelésre ítélt státusz ez. Nem csupán étéktelen dolog – amit a kunságban patisszonként is emlegettek - hanem, ami egyenesen nem kívánatos.

            Viszont mi magyarok felemás viszonyt ápolunk a levetett, elhasznált, kiselejtezett dolgokkal. A „jó lesz valamire” ráolvasás átkát nyögjük. Eltesszük az anyátlan, apátlan csavart, a kibelezett biciklibelsőt, az oxidáció málón barna útjára lépett csodacsövet és sorolhatnánk a végítélet napjáig, mi lesz jó majd egyszer a kis unokánk lagziján. Megbocsátható bűnnek tűnt a rendszerváltás utáni nyugati autó láz. Egész addig, míg nem mi lettünk a kiszuperált négykerekűek lerakata. Igen, megbocsáthatónak tűnt, de azóta sem változtunk. Oly annyira szenvedélyünk a szemét, hogy hazánk bécsi nagykövete javasolta a parlamentben, hogy tiltsák be az osztrák szemét magánúton történő behozatalát. A 2014-ben kiadott, 800 új magyar szó gyűjteményében ezzel a kifejezéssel is találkozhatunk a lomis után, hogy lomturizmus.  

 

 

            Egyszóval ráéreztünk, hogy van valami a szemétben, ahogy Andy Mulligan hősei. Az ő váruk a szó szoros értelmében a behalai szeméthegy tetején áll. Történetük a szomorú valóság nem csekély bűzt árasztó repedéseiből nőtte ki magát a Trash c. bűnügyi regényben. Véletlenül egy érték került a szemét közé, ami megmozgatta az egész rendőrséget és a szeméttelep lakóit. Egy táska a limlom és bűzölgő fekália között, ami különös fontossággal és jelentőséggel bír. Nincs az az apparátus és nincs az a pénz, amit nem állítanának hadrendbe, hogy a tűt a szénakazalban megleljék.  

Néhány csibész kölyök úgy dönt, hogy nem a becsületes megtaláló dicsfényében fog tündökölni, hanem a saját szakállkezdeményére nyomozásba kezd. Raphael, Gardó és Patkány egy halott utolsó üzenetét/levelét szerették volna célba juttatni. Bár nem értették, mégis ösztönösen érezték, hogy ami hozzájuk került tömegek sorsát változtathatja meg. A nyitja a rejtélynek a Bibliában volt egy olyan locusból kiindulva, ami a hívő ember számára az új élet letéteménye. „Elvégeztetett!” (Jn 19:29) Hasonló módon használja a szerző a Szentírást, ahogy a 12 majom c. forgatókönyv írója a „Megtettük!” kifejezést kölcsönzi Szimónidész spártai epigrammájából.

Bár lehet, hogy nem evidens, de mégis az áthallás, a tudat háttérbólintása a törzsszöveget, mint egy nyelvi és gondolati tartóoszloppal megerősíti. Nem várt dolgok kerülnek elő a szemétből, nem várt helyen köszön ránk az evangélium. A szerző a számára kedves és lényeges igeverseket válogatja össze Jézus halálának leírásából. Jánosi szerzőséget említ, mégis Máté külön anyagát is hozza: „Íme a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste.” (Mt 27:51-52) Különleges jelentőséget nyernek e szavak, amikor valaki a túlvilágról üzen. Jóse Angelico a lét és nemlét viszonyát felborította, megbátorodva Krisztus példáján, hiszen halálában erősebben él, mint valaha.  Pont nem a lemondó, sajnálkozó, beletörődő, keserű fintor jelenik meg családi drámájában, hanem az áldozat balsorstörő értelme. 

Térben ugyan távol vannak egymástól Andy Mulligan (London) és Andrzej Stasiuk (Varsó), mégis egy gondolat vagy egy kávé erejéig összeér a tintába mártott pennájuk. Stasiuk Duna-deltáról írt jegyzetében kiemelt helyet kapott Sfintu Gheorghe. Ez az a hely ahol halni is édes, kedv is van hozzá. A sok felfedeznivaló között (kocsma, kompkikötő, radarállomás) talált valami botrányosat vagy reménytelit. Eldönteni maga sem tudja, nemiképp vacillál, sírjon vagy boldog mosolyt futasson végig arcberendezésén. A falu végén növekedett, duzzadt, a várandóságának hónapjait élte a szeméttelep. Volt ott minden rendesen, aminek egy ilyen helyen lennie kell. Konzervdoboz, feneketlen vödör, nejlon, rongy és műanyagpalackok. De valami más, nagyon más kerül az író útjába. Nem lehet, nem észrevenni a szeméttelep közepén a barna keresztet, aminek karjai gondos megmunkáltságot mutatnak. Az út mentén, a ház falán, a temetőkertben, a templomban természetes közegnek hat a kivégzés felmagasztosult eszköze. Tudunk vele mit kezdeni. De itt…?! Egy szeméttelepen?

Stasiuk igy morfondírozik: „Próbáltam kitalálni, hogy már akkor is itt állt e, amikor elkezdték ide hordani a szemetet, vagy úgy rakta ide valaki a tárgyak nagy temetőjébe. Az utóbbi lehetőség szép és patetikus volt, de kevéssé valószínű. Alighanem senki sem akadt Sfintu Gheorghében, aki a tárgyak megváltásában reménykedett volna, aki a dolgok feltámadására, halhatatlanságára mert volna gondolni.” A bátortalanságot értem, a beletörődést nem. Elvégeztetett!  A kereszt erejét nem törheti meg sem a felhalmozott szemét sem a nyikhaj veszendő lelkek sokasága. A legjobb helyen összpontosult a kereszt horizontot átfogó karja, hisz nem a tisztáknak, egészségeseknek, épeknek, hasznosaknak van szükségük rá, hanem a szennyeseknek, kitaszítottaknak, eldobottaknak, meguntaknak, elhasználódottaknak. Nem hiába áll ott. Ott sem hiába áll. Mert…

„A temetetlen árvaságban,

mint téli szeméttelepen,

a hulladék közt kapirgálva

szemelgetem az életem.” (P.J.)

Szalay László Pál