Vasárnap reggeli után felálltam, és bejelentettem, vége az elpogányosodásnak, ma istentiszteletet tartunk fent a hegyen. Ha nincs szokásos módon templom, majd megkeressük másként. Van arrafelé egy erdei tisztás, amit kevesen ismernek. Ott etetik az állatokat. Hála Istennek mindenki ráállt az ötletre, szép lassan kiszivárogtunk a házból. Ha nem is egy úton, nem is egyszerre, de elindultunk a Budai-hegység északi részén felfelé. Korábban számos imasétát tartottam itt, akkor gyerekeimnek is megmutattam „titkos helyemet”. Egy pici tisztás végében áll két fa olyan módon, mintha egy mennyei oltár tartóoszlopai lennének, éppen középen. Mellette a földön fekszik egy szebb korokat megélt fenyőfa a földön. Annak idején, amikor felfedeztem ezt a jó kis helyet, még alkalmas ülőke volt. Néhány év, és lassan teljesen eggyé válik a földdel.

Gyerekeink rögtön a „szószékre” akartak irányítani, ami a magaslest jelentette, mert ez pont az általam oltárrá alakított fákkal szemben van. De semmi kedvem sem volt "istentiszteletet játszani", igazit szerettem volna. Úgyhogy jó néhány percig csendben maradtunk: a szél és a madarak prédikációját hallgattunk inkább. Ők meggyőzőbben hirdetik a jó hírt.

Utána mindenki kezébe vett egy tavalyi, száraz falevelet. Úgy morzsoltuk el az egy éve még élő kis emléket, ahogyan gyengeségeinkkel, bukásainkkal, tévedéseinkkel tesz az Isten.

Olvastunk zsoltárt, evangéliumot, és ahogyan papunknál szoktuk, mindenki egy-egy szót elismételt a Biblia soraiból, ami most különösen is csillog a lelke számára. Néhány szó, egy Miatyánk, ennyi volt a mi zöld istentiszteletünk. Különböző módon éltük meg, nem volt "szép rend", de ez senkit sem zavart. 

Belesimultunk az Életbe. Éreztük egymást is és a csendet is. Kis Édenné vált vírusos világunkban ez a hely, amely már annyi imának adott teret.

Azt hiszem, az istentisztelet mindig valami olyasmi, ami megtörténik. Nem elhangzik, nem közvetítik, nem mondják és csinálják, hanem megtörténik. Lehetséges persze, hogy egy-egy kütyü segít abban, hogy az íróasztalom is oltárrá alakuljon. De az oltárépítést nem lehet megspórolni. Sem a nyitott templomban, sem a saját házamban.

Oltárrá válhat az élet minden kis mozdulata, ahogyan Jézus azonossá tud válni egy pohár vízzel is. De a testi, szóbeli, vagy bekábelezett világnak át kell alakulnia. Hitelessé, itt és most megtörténő valamivé kell lennie mindennek, hogy Isten megérkezhessen! És Isten akkor érkezik meg, ha észrevesszük, hogy mindig is ott volt. Pont úgy, ahogyan az orrunkba ér egy illat, ahogyan szimatolunk. Élet- és szeretetszagot kell éreznünk akkor, amikor valóban istentiszteleten vagyunk.

Forrás: Fekete Ágnes, szemlelek.net

Kép: Republica/pixbay.com